Néha életmentő angyalok a cicák.
Linda Anderson és Allen Anderson “Angel Cats: Divine Messengers of Comfort” címmel írt könyvet a macskák különleges megérzéseiről. A könyv alapjául szolgáló történetet így meséli el a szerző, Linda:
„1992 októberében egy ködös, esős napon egyedül sétáltam a házamhoz közeli, part menti úton és élveztem a friss őszi levegőt. Az üdülőházak többsége már bezárta a szezont. Semmi mozgás nem keltette fel a figyelmemet, így nézni kezdtem egy fekete macskát, aki épp azon igyekezett, hogy a kölykét megakadályozza abban, hogy az útra fusson. Miközben a kiscicát terelgette, az anya egy madarat is hajkurászott. Azon kuncogtam, hogy az anyamacska mennyire hasonlít az általam ismert anyukákra – van bennük valami közös. A feladat, hogy megvédd a kicsinyedet, miközben elvégzed a családi kötelességeket is.
Amikor közelebb mentem a cicákhoz, észrevettem az ápolatlan bundájukat, sovány testüket és rájöttem, hogy bajban vannak.
Érdeklődtem róluk a szomszédoknál. Azt mondták, hogy az állatok néhány napja vannak a környéken. Úgy tűnt, az anya kétségbeesett kísérleteket tesz arra, hogy ételt szerezzen kicsinyének.
Körbenéztem, hogy vannak-e még picik, de nem találtam többet. Úgy éreztem, hogy nem élnek túl több napot ilyen körülmények mellett, ezért hazavittem kettőjüket. Még nem sejtettem, hogy egy napon visszaadják nekem a szívességet és megmentik az életemet.
Molly-nak és Miss Minnie-nek neveztem el őket. Miután megetettem az anyát, Molly-t, aki még csak kb. 6 hónapos lehetett, már képes volt jobban gondoskodni magáról és kölykéről. Anya és lánya között különleges kapcsolat volt, noha az alaptermészetük különbözött. Az első pillanatban, hogy felvettem, Molly dorombolni kezdett. Miss Minnie, aki annyira apró volt, hogy a cipőmbe is befért, hónapokig nem tanult meg dorombolni. Úgy tűnt, hogy a két cica boldog együtt, gyakran játszottak közösen.
Néhány évvel később Molly különös, új szokás vett fel: minden éjjel felkeltett engem az alvásból. Amikor felkeltem, realizáltam, hogy a szívem nagyon gyorsan ver, a vérnyomásom és a pulzusszámom az egekben.
Elhatároztam, hogy elmegyek az orvoshoz, de még a gyógyszerek mellett sem éreztem jól magam. Néhány alkalommal el is ájultam a nap folyamán, és arra ébredtem, hogy Molly megnyalta az orromat, hogy magamhoz térjek. Molly így gondoskodott rólam és pedig folytattam a rohanós életemet.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy Molly elkezdett a fejemhez közelebb aludni éjjelente. Néha felébresztett a szakállával, a mellkasomat birizgálta, a légzésemet figyelte. Átfordultam a másik oldalamra és tovább aludtam, amíg újra fel nem keltett. Ekkortájt új gyógyszert kezdtem szedni. Amikor jobban éreztem magam, Molly hagyott aludni, évekig békésen telt az éjszaka.
Miss Minnie is felnőtt, imádnivaló, lompos farkú szürke-fekete csíkos coon lett, nagy mancsokkal Nagyon hasonlított az anyjára, noha Molly fekete volt, némi fehérrel. Miss Minnie nem az az ölelgetni való cica volt. Valójában igen tartózkodó, énközpontú cica lett. Ezért is volt meglepő, hogy 1997 őszén elkezdett felkelteni éjjelente. Ugyanazt a fura szokást vette át, amit Molly csinált évekig. Ha nem keltem fel a mozgásra, akkor a mellkasomra ült és az arcomba nyalt.
Volt még egy zavaró dolog. Harold, egy narancsos színű 4 hónapos hím macska csatlakozott hozzánk 1994 márciusában. Nem volt egészséges fizikailag és érzelmileg, és Miss Minnie nehezményezte, hogy Molly Haroldra önti anyai érzéseit. Hiszen egyetlen gyerek volt addig, nem szerette, hogy Harold is velem alszik, és ezért általában odaugrott, ha a fiú betolakodott. De 1997 őszén mellettem maradt egész éjjelre.
Úgy tűnt, hogy a szívemet jó állapotban tartja az új gyógyszer, így rengeteget dolgoztam. Aztán egy napon, amikor szokás szerint lementem a partra sétálni, a szívem kalapálni és szabálytalanul verni kezdett. Sikerült hazajutnom és felhívtam egy barátomat, aki gyorsan bevitt a sürgősségire.
A kórházban rám került egy monitor. Minden éjjel bejöttek az ápolók, hogy felkeltsenek. Rájöttem, hogy Molly és Miss Minnie pontosan ezt tették évekig, a macskaápolóim tudták, hogy mikor ver túl gyorsan a szívem, vagy mikor hagy ki, ezért ébresztettek fel mindig. Volt időm gondolkodni, ráébredtem, hogy két őrangyalom van, két cica személyében.
2003 nyarán Miss Minnie megint a mellkasomra kezdett telepedni. Kényelmetlen volt. Még ha le is löktem, visszamászott.
2003 szeptemberében orvost váltottam. Az új orvosom felhívott, és elmondta, hogy a monitor, amit a hétvégén viseltem, azt mutatta, hogy a szívem 8 mp-ekre megállt az éjszaka folyamán. „Műtétre van szüksége” – mondta. Hirtelen belémnyilalt, hogy ez volt az, amit Molly és Miss Minnie akart nekem mondani azzal, hogy éjjel felkeltettek, és a mellkasomra ültek.
Miután elmeséltem a kardiológusomnak, hogy a macskák mit csináltak évekig, csak annyit mondott: „a macskái az Ön pacemaker-ének szerepét töltik be”. Kaptam egy szabályozót, megműtöttek.
Idővel megtanultam, hogy jobban oda kell figyelnem a macskadoktoraimra.
Rájöttem, hogy sokkal okosabbak az egészségi állapotomat illetően, mint én magam. Én is lassítottam az életem hektikus tempóján.”
