A több mint hárommillió évvel ezelőtt élt furcsa kinézetű, tigrisre emlékeztető erszényes ragadozó, a kardfogú macska Dél-Amerika őserdeiben élt zsákmányra lesve, de a harapása nem volt erősebb, mint a mai házimacskának. Ez a korai “cicus” a Thylacosmilus atrox (erszényes zsebkés) félelemkeltő fogairól kapta tudományos nevét, Stephen Wroe ausztrál őslénytankutató szerint akkora volt, mint egy jaguár, de kinézetében és viselkedésében egyetlen ma élő állatra sem hasonlított.
A kardfogú macskafélék, így a kardfogú tigrisek a világ legismertebb fosszilis állatai közé tartoznak. Miközben az ősállatok ezen csoportjára sokan veszélyes ragadozókként gondolnak, a Bristoli Egyetem csapata által vezetett új vizsgálat szerint ez a közvélekedés nem állja meg a helyét – írja az EurekAlert.
Dél-Amerika egykori, jaguár méretű kardfogú ragadozóját vizsgálta meg egy nemzetközi kutatócsoport, a Bristoli- és a Birminghami- és a Vanderbilt Egyetemek kutatóival. A Thylacosmilus atrox nevű erszényes ragadozó kb. 5 millió éve élt a mai Argentína területén, és a hatalmas szemfogai alapján úgy tűnt, még a hírhedt méhlepényes emlős kardfogú macskáknál (mint pl. a nagyon hasonló, ám észak-amerikai Smilodon fatalis) is vérszomjasabb ragadozó lehetett. Az új kutatásból azonban az derült ki, hogy az erszényes kardfogú nem volt ragadozó, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a kardfogú macskák.
A csontmaradványokon és a fogakon elvégzett mérések sorozata alapján az erszényes kardfogú nem gyilkolásra használta a kardfogait, hanem valószínűleg arra, hogy tetemeket tépjen fel velük.
A kardfogúság számos alkalommal, egymástól függetlenül fejlődött ki a ragadozó emlősök közt, és nemcsak a macskafélék körében, azonban a legközismertebbek a kardfogú macskák (korábbi nevükön kardfogú tigrisek). A számos kardfogúról egyaránt úgy vélik, hogy hasonló vadászati technikára szakosodtak, a kardfogaikkal a zsákmányállat kevésbé csontos részein ejtett sebek révén öltek. Az eltérő korokban élt erszényes Thylacosmilus atrox (pliocén) és a méhlepényes Smilodon fatalis (pleisztocén) koponyája, fogazata nagyon hasonló, a két állatra a konvergens evolúció példájaként szoktak hivatkozni. A jaguár méretű erszényes a maga 117 kilójával sem volt apróság, de az oroszlán méretű Smilodon valódi nagyság volt, 245 kilósra nőhetett.
A kutatócsoport részletes összehasonlítást végzett a Thylacosmilus, a kardfogú macskák, illetve a ma élő nagymacskák anatómiai jegyei közt, s az anatómiához társított vadászati stratégiákat is elemezték. A méréseket CT-vel beszkennelt, igen részletgazdag koponyákon végezték el, és mikroszkópos vizsgálatokat végeztek a fogak kopásnyomain.
A mérések, valamint a kihalt és ma élő macskafélékkel való összehasonlítások alapján az állat fogai sokkal kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy beledöfje őket a zsákmányba és ezzel oltsa ki annak életét. Abban viszont kiválóak lehettek, hogy a tetem feltépésekor cibálja vele az élelem bőrét, húsát, belsőségeit. A Thylacosmilus koponyájának mérései alapján az izomzata is eltért a normál kardfogú macskákétól, és a ma élő nagymacskákétól is.
Míg a kardfogú macskák „kardfoga” háromszögletes, karomra hasonlító, tökéletesen alkalmas a döfésre, addig az erszényes kardfogú szemfogai lapított, görbe pengeszerű formát képviseltek, ezekkel pedig hasítani-húzni lehetett. Bár meglehetősen nagyok ezek a szemfogak, ha az állat egészét nézzük, egyszerűen nem áll össze a kép, amiből „macskaszerű” ragadozó lehetne. Nincsenek metszőfogai, amelyekkel egy mai nagymacska például letépi a húst a csontokról, és az alsó állkapcsa sincs összeforrva. Emellett a Thylacosmilus őrlőfogai aprók voltak és nem látszott az oldalukon olyan jellegű kopás, ami a ragadozókat jellemzi. Az erszényes őrlői felülről lapítottak, ahogy egy csontokat roppantó dögevőé, azonban a fogak kopási nyomaiból az derült ki, hogy nem csont, hanem valami puha volt a velük megrágott eleség, így biztosan nem csonttörésre használta őket az állat. Leginkább a gepárdokéra hasonlít, amelyek a friss húst eszik, vagy még az állatkerti, mesterséges koszton tartott, szintén a vadakénál csontmentesebb étrendű oroszlánokéra. A Thylacosmilus talán a belsőségekre specializálódhatott? Lehet, hogy különösen hosszú nyelve segíthette a megfelelő eleség tetemből való kicibálását? Az erszényes kardfogúról a 20. század első felében még úgy vélték, dögevő lehetett, s könnyen lehet, hogy vissza kellene térni ehhez a nézőponthoz.
Ilyen esetekben nagyon nehéz eldönteni, hogy voltaképp milyen módon vadászott, vagy jutott a táplálékához az állat, az ember hajlamos ma létező stratégiák valamelyikét ráilleszteni a kihalt, ismeretlen életmódú állatra. Az most kiderült, hogy a klasszikus kardfogú macskákétól eltérő módot talált az élelemszerzésre, de azt, hogy pontosan mit, egyelőre csak találgatni lehet. Könnyen lehet, hogy egészen ismeretlen módszerrel tartotta fenn magát, és sem a ma élő, sem a kihalt állatok közt nem volt hasonló életmódú.
A tanulmány a PeerJ június 26-i számában jelent meg, a teljes cikk olvasható: https://peerj.com/articles/9346/
by 
by 
by 
by 
by 
